Víz viszen
Anyánk ma is egész délelőtt a folyóparton álldogált. Nem mentem utána, a tetőnyíláson át néztem rá időnként. Nem mozdult, csak bámulta a vizet. Megfőztem helyette, hogy legyen a kicsiknek. Meg apánknak, ha megjön a hosszú nap után.
Pelkát küldöm napnyugtakor, hozza be. Alvajáróként néz szét ilyenkor, mélázásából ébredve. Aztán este minden jó. Sürög, rendez, dirigál. Mire apánk megjön, egyben a ház. Gyerekek tisztán, füttyös rendben, terülj asztalkám. Apánk mit se tud.
Apánk semmit se tud.
Leviszem a ruhát, ritmusosan mosom. Azt hazudom, nincs víz bent, mert bizony előfordul. Minek is, hisz nem figyel rám. Csak bambul, mint akit kikapcsoltak. Szívem szerint meglökdösném, olyan dühös vagyok.
– Térjen már észhez!
Fogom a ruhát, előrehajítom. Fel a sodráson, hogy elvonuljon előtte folyvást. Követi szemével.
– Így megyen! – üvöltöm – Elviszen! Egy hajítás. Ennyi kell, hogy meginduljon.
Az egész kosár ruhát beborítom. Vigye a víz. Hadd vigye.
Tudom én, milyen az. Én is voltam oda. A városba mentem repülővel. Ott zajlott az élet. Ott volt mit tenni, venni, vásárolni! Ott volt vége a munkának. Letetted a kötényt, és már kinn is voltál. Nyüzsgés, buszok. Nem volt robot ágyba dőlésig. Még moziba is mentem. Volt, hogy nem is egyedül. De kellett az nekem!
Aztán hazaparancsolt az élet. Zubogva folyt a könnyem, mert dehogy volt az nekem. De így esett. Mennék én most is! Csak tehetném. Ha én biz azt megtehetném.
Úgy mondják, a folyó vize fentről indul. Az erdőben ül egy anyamedve, aki rég elszéledt fiait siratja. Medvekönnyeiből gyűlik az ár. Még csak keskeny, de úgy széled, ahogy a szomorúság gyűlik az anyai mellben az idővel. Abban az erdőben olyan mohás minden fának a törzse, hogy a folyó is zölden buggyan ki belőle a fényre. Ha ott belenézel, csupa álmos kis üveghalat látsz. Nagy a fejük, kese a farkuk, folynak az árral. Minél több nap éri őket az úton lefelé, úgy válnak egyre zöldebbé s nagyobbá. A víz ónos habbá fakul körülöttük. Országokon át vonul az ár, ezer arca van. Hol sziklák közt dühöngő fenevad, majd napbarnított lusta nősténnyé szelídül. Nálunk a pataknak aranyszíne van, benne vastag húsú, nagy halakkal. Tiltott az evésük, mert üveghalból lettek. Minél lejjebb viszi őket a sodrás, úgy nőnek naggyá és tömörré.
Mire odaérnek, ahol gránátszínű a víztükör, már nagyobbak, mint egy tehén. Lábuk nő, úgy lubickolnak a vízben és énekelnek. Medenáknak hívják őket.
A nőstényeknek hatalmas a mellük, mint az asszonyé. Csak épp sok van belőlük, és édes közöttük az alvás, akár a mennyországban. Mondják, hogy úgy szerelmeskednek, mint az emberek, csak különbül.
De utódjuk sose lesz. Hisz minden medena üveghalként kezdi odafenn a mohaerdőn, és hosszú vándorlásuk során érnek meg. Nem tudjuk, mi lesz velük aztán, mert attól messzebb még sosem látták őket. Mire eléri a nagy kék tengert a folyó, már medenától üres.
Míg anyánk fiatal volt és beszédes, sokat mesélt nekünk, gyerekeknek, főként munka közben. Azt mondta, van a folyónak egy vékony kis szára, ami elágazik ettől. Rézszíne van, és megbúvik a sűrű puszpáng alatt. Addig-addig folyik, míg egy kertbe nem ér, ahol ezüstösen csillog minden fa a bársonyos fényben, és ott partra szállnak a medenák.
Nem tesznek mást, csak végignyúlnak a harmatos pázsiton és szerelmeskednek. Mikor megéheznek, kinyújtják a kezüket, és leszakítanak egy termést a fáról. Az édes, mint a méz, tápláló, mint a búza, és vajként olvad a szájban. Meg se kell többé mozdulniuk semmiért, hogy aztán olyanok lesznek ők maguk is, mint a medvék. Nekik terem a kert nap mint nap. Ott élnek és szerelmeskednek, míg meg nem halnak.
Nem értem, hogy mé’nemmegy, ha húzzaja szíve?! Hát jójez nekünk? Naphosszat csak a vizet kémlelje! Émmeg itthon megszakadok. Hát anyámmaga?! Mintha nekem ez kéne, minthajén nem vágyódnék, nemmennék visszaja városba gyorsan? Hanemmingyá’ mostan-azonnal!
Temetni kellett Nagyanyót, hívtak, hogy jöjjek. Anyánk akkor kezdett ilyen lenni. Előtte jó volt minden, pátyolgatta Nagyanyót, gondozta a kicsiket, és a ház is rendben ment.
Aztán egyik napról a másikra ágynak esett Nagyanyó. Anyám csak ült az ágy lábánál, és a benne fekvő öregasszonyt bámulta. A rézlánc, ami azelőtt Nagyanyó öles nyakát ékesítette, most az ő roskatag nyakában lógott.
Mire megérkeztem, Nagyanyó már nem beszélt, a szemét se igen nyitotta ki. Csak feküdt abban a nagy oszlopos ágyban. Betöltötte a teret.
Az öregek többnyire összemennek, mint a mazsola, Nagyanyó nem. Kislányként igazi hegyvonulatként magasodott fölöttem, és ez így is maradt. Minden lépésébe beleremegett a levegő, mintha a világ a teste ütemére járt volna. Kerekded idomai óceáni hullámokként táncoltak. Csípőjének és mellének feszes ívein még késő asszonykorában is megtapadtak a férfi és női szemek. Ősi vonzalom ez, a forma és a mozgás megmagyarázhatatlan titka.
Fura volt őt mozdulatlan látni az ágyban. Mikor meghalt, szinte még nagyobbnak tűnt.
Mifelénk az áradások miatt nem temetkezünk. A víz termékenyíti meg a földet, és a víz visz el. Egy szerencsétlen évben a kőzetig lepucolta a termőföldet az ár. Nem volt mibe ültetni a búzát. Halottainkat a vízen engedjük le végtelen útjukra. Nagyanyó testéhez öt ember kellett.
Anyám nem jött ki a partra, az ágy lábánál ült magába roskadtan, mintha Nagyanyó még mindig ott feküdne.
Apánk úgy tesz, mint aki nem látja. Leteszem elé a tányért, kiüríti, aztán megy is az ágyba. Nem mehet így tovább. Eleddig csak délelőttönként időzött a folyón, majd egyre tovább. Pelka alkonykor megy, pokrócot borít rá, egyenes vállain harangként csüng alá.
Leteszem a kicsiket, Pelkának szólok: te maradsz.
Holdtól fényes a part, mégse látom sehol. Gyűrött pokróc a földön, letűrt szoknyafészekként ölel körbe, mikor beleülök. Anyánk testmelege még benne. Dermesztő lehet az éjjeli folyó, gondolom, mielőtt elaszom.
Anyám hajából csöpög rám a víz, testén fekete a ruha. Zúgó szavai lassan veszik fel értelmüket. „anátóvottát sosemfutalott hajánábetette partotértittenmegszült nemlehetettélnie nőnekmaradtak nagyanyóvelem adtakkférjhöpediglen tartozikavízbe minvelük volthagytan, hajön kellennem szememhogy érjetáplálni, véremte véredésen leszenmedenák.”
Ismerőssé válik az este. Felrémlik, hányszor jártunk ki ide éjjeli mártózásra, hogy apánk már horkolt. Mi nők fürödni osontunk a holdfényben. Meztelen csusszantunk a vízbe. És kacagott anyám és Nagyanyó. Medenák simogatták a hasunk. Régi édes emlékek, Nagyanyó kerek arca tükrözte a holdét. Felfeküdtünk a vízre és hagytuk, hogy vigyen, és magától kitegyen a homokos partra. Ha beljebb merészkedtem, szóltak, meg kell várjad azt.
Nagyanyó jött külön is. Tudom. Meglestem őt, mikor találkát adott. Énekelt a parti fűben, hangjába egy vastagabb hang fonódott. Más volt az ének, mint a vánkosomnál, más, mint az aratásnál. Forró cipó lett tőle az arcom. Figyeltem nyers ritmusát. Próbálgattam egyszer utánuk énekelni. Mikor anyánk meghallotta, a fejemre vágott. Máskor sosem ütött meg.
Bár apánk nem tudott semmit, nem kelt ki többé az ágyból ez este után. Nem evett, nem ivott, nem aludt. Összehúzott szemmel várt. Anyánk egyszer még visszajött. Reggel volt, az ajtóban megállt. Nem ment apánkhoz, nem jött hozzánk, csak felém nyújtotta Nagyanyó láncát. Szemébe néztem, mikor elvettem, több volt benne, mint vágyódás. Cselekvőbb, vérmesebb volt.
Tudtam, hogy nem jön vissza már.
Apánk azon az éjjel meghalt.
Sose akasztottam magamra a láncot. Ásót fogtam és oda temettem el, ahol a legmélyebben fekszenek a kövek.
Hamar éreztem én is, felderengett a régi szerelmes dal, egyre gazdagabb részleteivel. Nem akartam titkolni Pelkától, hisz véremből vérem, ő is a vízből való. Tudott ő már mindent, mielőtt kimondtam volt. Ő volt egyetlen bizalmasom. Sosem adott kéretlen tanácsokat, nem figyelmeztetgetett. Ezzel az örökséggel együtt ült repülőre, és hagyta el a folyóvidéket.
Anyánk rongyait apánk fekhelye mellé tettem a vízen. Apró szemfényvesztés, mint egész közös életük. A kicsik sorsát még elrendeztem, majd megadtam magam a folyó vonzásának.
Csak olykor nézek túl a kerten, a csillagos ég aljára. A város jut eszembe, hogy oda is folyó vezet.
Elgondolom, vajon hány fele visz a víz. A víz hány fele viszen.
Borító: Unsplash
